Nagy üzlet a befektetőknek
Az ötvenes években Roland Kuhn münsterlingeni pszichiáter új szert próbált ki a szkizofrén betegein. Az egyik “gyógyszerevő” meglógott, és pizsamában, énekelve biciklizett végig a városon. A hatást látva pszichotikus depressziósoknak kezdték adagolni az új vegyületet. A betegek jobban érezték magukat. Innen indul az antidepresszáns pirulák sikertörténete? A történet igaz. A vegyület a súlyos, biológiai depresszió esetén hatásos. Mennyire voltak lehangoltak ezek a betegek? Ha nem etetik őket gumicsövön, éhen halnak. Bámulták a plafont, semmire sem voltak képesek. A Times címlapon hozta: megvan a “boldogságtabletta”. Ám a biológiai, más néven endogén depresszió egymillió emberből közül úgy ötvenet érint. Ez nem piac. Ennyi fogyasztónak nem érdemes új meg új pirulát gyártani. Ezért a depressziódiagnózist és a fogalmat – a gyógyszeripar nyomására – a pszichiátria fokozatosan tágította. Eleve gyanús volt, amikor egy gyógyszergyártó cég íratott könyvet arról, miként ismerjük fel a depressziót. És ötvenezer példányban szétosztotta. Rájöttek: kifizetődőbb, ha nem a betegséghez keresnek gyógyszert, hanem a gyógyszerhez beteget.
Kit tekint ma a tudomány depressziósnak?
A szomorú, reményvesztett embert?
A gyógyszeripar és a pszichiátria összemossa a fogalmakat. Szerintük a különféle depressziós állapotok csak súlyossági fokban különböznek. Ha felütünk egy pszichiátriai kézikönyvet, s a depresszió diagnosztikus kategóriáiról olvasunk, meglepődünk. Csupa olyan megfogalmazásra bukkanunk, amelyből magunkra ismerünk. Például: két héten át majd mindennap rosszkedvű valaki. Nyugtalanul alszik. Étvágytalan. Nincs egzakt vizsgálati módszer, amellyel ki lehetne mutatni a depressziót. A címszó alá rengeteg embert besorolnak, aki lehangolt vagy boldogtalan. Ahogy David Healy mondta, a depresszió ma a pszichiátria náthája.
Hol a különbség?
A pszichiátria szavakban mindig elhatárolja magát. Azt állítják: a gyászolókat, a szerelmi csalódásban szenvedőket, a sikerteleneket nem tekintik betegnek. A napi praxis során azonban “elkopnak” a dolgok. A pszichiátriai diagnosztikai módszer kiszakítja a beteget a körülményeiből. Nem kérdezik már: talán elveszítette az állását? Csak a tünetet nézik. És tüstént fel is írják a gyógyszert.
Helyben vagyunk. A világon az “SSRI pirulák” a legelterjedtebb antidepresszáns tabletták. Sikerük azon az elméleten alapul, hogy a beteg agyában kevés az ingerület átviteléért felelős szerotonin. Ha kevés, gyenge az átvitel, ezért nem hatol tudatunkig a “boldogság”. Ha a hiányt pótoljuk, az egyensúly is helyreáll.
A biokémiai magyarázat olyan szimpla, hogy könnyen el is hisszük. De senki sem tudja igazolni. Ha beveszünk egy ilyen pirulát, félóra alatt megnöveli a szerotoninszintet, mégsem lesz jobb a kedvünk. Sőt. Rosszullét fog el. Amikor egy betegre rámondják, hogy depressziós, sem biokémiai, sem genetikai vizsgálatot nem végeznek rajta. Ha megtennék, öt perc alatt kiderülne: semmi baj a szerotoninszintjével. Egy vizsgálat során kivonták az emberek táplálékából azt az anyagot, amelyből az agy a szerotonint állítja elő. Elvben mindenkinek depressziósnak kellett volna lennie. Az egészségeseknek meg sem kottyant. Csak egy szűk csoport lett lehangolt.
Az antidepresszáns tablettákról is kiderülhet, hogy a legtöbb esetben ugyanolyan hatástalanok, mint a középkorban a piócázás vagy az érvágás?
Ez megtörtént. Az antidepresszánsok a publikált vizsgálatok 40-60 százalékában nem hatásosabbak a placebónál. Tudományosan tehát nem igazolt a hatás. De ez a kisebbik baj. A fő veszély a mellékhatásokban rejlik. És abban, hogy a gyógyszeripar mindezt titkolja.
Munkájában számos esetet ír le. Például olyat, hogy amerikai diákok megváltozott tudatállapotban mosolyogva mészárolják le családjukat, tanáraikat, diáktársaikat, önmagukat. Mindenért a gyógyszer felelős?
Nehéz erre válaszolni, még nehezebb kimutatni. Amerikában a civil szervezetek húsz éve próbálják rávenni a gyógyszerhatóságot: tegyen valamit. A közvélemény nyomására először a fiatalkorúakat vizsgálták. Úgy találták, száz fiatal közül négyben fellép az öngyilkossági kockázat, de nem tudhatjuk, melyik lesz az a négy, akire ezért is oda kell figyelni. Egy férfi két antidepresszáns beszedése után lelőtte a feleségét, lányát, unokáját, önmagát. Évekkel korábban próbálkoztak már nála antidepresszánssal. Akkor is izgatottan reagált. Le is állították a szert. Amikor nyugdíjba ment, újra felírták. A tragédia után az életben maradt vő pert nyert a gyógyszergyár ellen. Hatmillió dollárt kapott.
Ha a tabletták ilyen súlyos elváltozást idézhetnek elő az agyban, miért forgalmazhatja őket a gyógyszeripar?
Mert ma már nem az állam ellenőrzi egy-egy gyógyszer hatását. A próba, a tesztelés, a fejlesztés is a gyógyszeripar kezében van. Mintha pénzhamisítót kérnénk arra: vizsgálja át saját bankjegyeit.
Depressziósok biztos fogyasztók Nagy üzlet a befektetőknek
|
|
.
És hogyan lehet az orvost megtéveszteni?
Az ipar hihetetlen reklámapparátussal dolgozik. A botrányok, peres ügyek kapcsán a kutatók betekinthettek egy-egy gyógyszergyár irattárába. Hamis tudományos cikkeket is találtak, melyeknek dossziéján ez állt: “szerző később meghatározandó.” És az írások elismert szakemberek nevével tekintélyes folyóiratokban jelentek meg később. A szövegeket a reklámcéggel íratták. A nevét adó kutató jelentős honoráriumban részesült. A gyógyszeripar ma már kétszer annyit költ reklámra, mint kutatásra. Nincs olyan orvos, akinek ideje lenne arra, hogy minden tanulmánynak utánanézzen.
Ha valaki az ön érvelését hallja, messze elkerüli a gyógyszertárakat.
Hiba lenne. Vannak valóban kiváló orvosságok. De a beteg érdekei lassan felmorzsolódhatnak a profitért vívott harcban. A tradicionális orvosi tekintély lassanként összeomlik. Szerveződött másfajta tekintély. Ez a beteg félelméből, kiszolgáltatottságából táplálkozik. Gyanakvás költözött a lelkekbe.
Publikációi nyomán nem támadtak ellenségei?
A pszichiátria “krémje” a hátam mögött megegyezett: Szendi nevét tilos kiejteni. Hírzárlat van.
Akkor ezt most megtörtük. De térjünk vissza a depresszióhoz. Ha betegnek érezzük magunkat, és a tabletta nem használ, mit tehetünk?
Először is: nincs depressziójárvány. Diagnózisjárvány van. Az élet nehézségein nem segít át a pirula. A krízishelyzetben lévő embernek támogatás kell, ez súlyos esetben lehet pszichoterápiás kezelés is. De a rendelőket vészesen alulfinanszírozza a tébé. Egy kezemen meg tudnám számolni, hány ingyenes hely van, azok is zsúfoltak, miközben Magyarországon van háromezer pszichológus.