Távol a valóságtól, távol a tényektől, távol Európától – Egyre távolabb
Távol a valóságtól, távol a tényektől, távol Európától. Egyre távolabb.
Az emberek ülnek a képernyők előtt és elhiszik. Mindent elhisznek. Néha talán elcsodálkoznak azon, hogy miért engedi a Főnök a beosztottainak, hogy urizáljanak, miért fordulhat elő az, hogy egy általuk ismert személy nem talál munkát, hogyan létezik, hogy a szomszédban éheznek. De aztán megnyugtatják önmagukat: Orbán Viktor biztosan nem tud minderről, mert ha tudna, akkor tenne ellene. Pedig erről szó sincs.
Nem véletlenül kerülnek idióták minisztériumok élére.
Nem véletlen az, hogy jóformán semmi sem működik rendeltetésszerűen, hogy focistákkal és unokahugokkal van zsúfolásig tömve minden hatalmi ág. Nem véletlen, mert a cél az, hogy ne is működjön semmi. Nem kell külpolitika, nem kell agrárpolitika, nem kell oktatáspolitika, sem szociálpolitika. Pénz kell, vagyon kell. Földek kellenek, bányák, erdők, tavak. Korlátlan és bárki által megkérdőjelezhetetlen hatalom kell. A pénzszivattyú zavartalan működése kell. Az Unió addig kell, ameddig működik a pénzcsap. Ameddig csatornázni lehet az országba áramló támogatásokat, addig szükség van Mészáros Lőrincekre, Századvégekre, sajátlábakra.
Versenyfutás van az idővel.
Addig kell mindent megszerezni, ameddig ki nem vágnak minket az Unióból, vagy (ez a valószínűbb) amikor elzárják a pénzcsapot és szorul a hurok, a Nagyvezér sértetten, melldöngetve, a keményen dolgozó kisemberek védelmére hivatkozva ki nem löki az országot abból a közösségből, ahol a többség élni szeretne. Mert “külsős” országot nem vizsgálhat az unió, nem számoltathat el, nem csinálhat semmit. Legfeljebb visszakérheti a pénze egy részét, de az sem gond. Államcsőd és mindenki bekaphatja.
Mi önnállóak, szuverének, büszkék és magyarok vagyunk! Akkor majd itt állunk egy hihetetlenül gazdag szűk réteggel és sok-sok nyomorult, elpocsékolt élettel. Bezárva a minden irányból pengeéles kerítés drótjai közé, elvágva Európától, védtelenül és kiszolgáltatva a magunk nevelte szörnyetegnek.
Nincs változás, mert valódi ellenzék sincs.
Az emberek többsége el van foglalva azzal, hogy valahogy megéljen. Egy maroknyi üvöltő orbanista – ingyen, vagy alamizsnáért – küzd a szintén maroknyi változtatni akaróval. Szutykos lelkű kis nácik ugranak mindenki torkának, aki el meri mondani az igazság akár csak kis szeletét is. Frissen kikelt nácikkal küzdenek a normális gondolkodású tanárok, önkormányzatok dolgozói, újságírók, kazánkovácsok.
Orbán-csecsen felnőtt náci pofoz pacallá lányokat azért, mert a barátjuk nem fajmagyar. Vén náci tuskó üvölt az arcunkba, foghíjas szájából fröcsög a gyűlölet, de ő honvédő, fajvédő, igaz magyar keresztény. Tisztes náci családanyák követelnek taposóaknát, éles lőszert, akasztást a betóduló csürhe ellen. Ifjú nácik tolonganak a kiképzőtáborokban és azt remélik: az ő kezükbe kerül hamarosan az ország és a hatalom.
Honosított, távol élő, a valóságról keveset tudó új állampolgárok szállítják a szavazatokat. A kommunizmusnak nevezett emberkísérletet túlélt romániai magyarok többsége örömmel támogatja Orbánt. Mert náluk kőkemény volt. Ők még emlékeznek rá, a fiatalabbak is, milyen egy diktatúra, milyen a szocializmus. Arról keveset tudhatnak, itt mi a valóság a nekik tálalt hazugságokkal szemben.
750 ezer új szavazó, hamarosan egymillió.
Emberek, akik innen távol élve, jót akarva, de iszonyú kárt okozva támogatják a mostani diktatúra építését. Mert hisznek abban, hogy a szocialisták akarják újra megkaparintani a hatalmat, hogy mindenki a magyarokat akarja eltiporni. Hazugsággal, egy kis támogatással elvakítható egy részük.
Lelkesek, jót akarnak. De rosszat tesznek. Beavatkoznak és érdemben befolyásolnak valamit, aminek a levét nem ők isszák meg. A szavazati jog megadása, a nagy-demagóg humbug, a melldöngető magyarkodása a hatalmon lévőknek. Az üzlet része.
Nincs robbanás, nincs lámpavas. Nem azért, mert annyira kulturáltak lettünk. Azért nincs, mert még működik a szelep, nincs túlnyomás nincs néprobbanás. Akik végleg nem bírják, nem akarnak asszisztálni ehhez a szeméthez, azok mehetnek szabadon. Mennek is. Sokan. Fiatalok és középkorúak.
A hívek lelkes karlendítéssel üvöltenek a távozók után. Most nem gondolnak arra, hogy napról-napra nő annak az esélye, hogy kis és nagy náci békés egyetértésben, honfiúi kebel a honfiúi kebelhez – éhen fog dögleni. Mert nem lesz, aki eltartsa. Nem lesz, aki megtermelje a nyugdíját. Nem lesz működő ipar, mert a külföldi beruházók elpárolognak, mint a harmat. Nem lesz mezőgazdaság, mert a termőföldek, legelők, tavak, erdők egy szűk érdekkör kezében vannak. Nem lesz orvos és nem lesz gyógyszer. Esetleg segélyakciók. Olykor. Ha azt is el nem veszi erővel a gazda.
A lelkesen tapsoló, hazaárulózó fajmagyar nem gondol arra, hogy ő nem mehet sehová, mert már idős újra kezdeni más országban, mert nem beszél idegen nyelveket (a magyart is csak korlátozottan), nincs piacképes szakmája, de hülye is hozzá, hogy tanuljon valamit. Ő nem mehet. Londonba se, mosogatni, más mocskát takarítani se. Mert arra sem kell. Ő itt marad és nézi, aminek a létrehozásában oly lelkesen segédkezett. Nézi a más gazdagságát és nem fogja érteni, hogy miért nem kapja meg a jutalmát. Hiszen ő hűséges volt, jól szolgált. Hol van hát a jutalma?