Mi történik nagypénteken Jézus Krisztussal?
Jézus Krisztus keresztre feszítése a világ leghatalmasabb bűne, amit “ember” elkövethetett
Krisztus keresztre feszítése
Krisztust, Istennek drága Fiát elvezették és átadták a népnek, hogy keresztre feszítsék. A tanítványok és a környék hívői csatlakoztak a tömeghez, amely követte Jézust a Kálváriára. Jézus anyja is ott volt, és János, a szeretett tanítvány támogatta. Anyja szívét kimondhatatlan fájdalom járta át. Tanítványaival együtt mégis azt remélte, hogy e fájdalmas jelenet megváltozik, és Jézus érvényesíti hatalmát, és Isten Fiaként jelenik meg ellenségei előtt. Anyai szíve azonban újra elcsüggedt, amikor visszaemlékezett Jézus szavaira, amelyeket röviden megemlített azokra a dolgokra vonatkozólag, amelyek azon a napon történni fognak.
Jézus alig jött ki Pilátus házának kapuján, amikor a Barabásnak készített keresztet kihozták és ráhelyezték összeroncsolt, vérző vállára. A keresztet ráhelyezték Barabás társaira is, akiknek Jézussal egyidőben kellett elszenvedniük a halált. Jézus csak néhány lépésre tudta vinni terhét, mert a vérveszteségtől, a túl nagy gyengeségtől és fájdalomtól ájultan esett a földre.
Amikor Jézus magához tért, újra vállaira helyezték a keresztet, és kényszerítették, hogy vigye. Ő néhány lépést tántorgott nehéz terhével, és akkor ájultan esett a földre. Először halottnak nyilvánították, de egy kis idő múlva újra magához tért. A papok és főemberek nem éreztek részvétet áldozatuk iránt, de látták, hogy nem tudja tovább vinni kínzóeszközét. Amikor éppen azon tanakodtak, hogy mit tegyenek, az ellenkező irányból Cyrenei Simon jött feléjük, és találkozott a tömeggel, akit a papok javaslatára megragadtak és kényszerítettek, hogy vigye Jézus keresztjét. Simon fiai Jézus tanítványai voltak, de ő maga sohasem került kapcsolatba Jézussal.
A Megváltót nagy sokaság követte a Kálváriára. Sokan gúnyolódtak és kinevették, de némelyek sírtak és dicsőítették Őt. Azok, akiket meggyógyított betegségükből, feltámasztott a halálból, komoly szavakkal tettek bizonyságot csodálatos cselekedeteiről és követelték, hogy tudassák velük, mit cselekedett Jézus, hogy úgy bánnak Vele, mint egy gonosztevővel. Néhány nappal azelőtt örömteljes hokedett Jézus, hogy úgy bánnak Vele, mint egy gonosztevővel. Néhány nappal azelőtt örömteljes hozsannával kísérték Őt pálmaágat lengetve kezükben, amikor győzelmesen vonult be Jeruzsálembe. Azonban sokan azok közül, akik hangos szóval dicsőítették Őt, mivel népszerű dolog volt ezt cselekedni, most hangos kiáltással követelték: „Feszítsd meg Őt! Feszítsd meg Őt!”
Jézus keresztre feszítése (szegezése)
Amikor a kivégzés helyére érkeztek, az elítélteket kínzóeszközükre kötözték. Amíg a két gonosztevő tusakodott azokkal, akik kezeiket a keresztre szegezték, Jézus nem fejtett ki ellenállást. Jézus anyja kínos bizonytalansággal nézte a jelenetet, abban a reményben, hogy Jézus csodát tesz és megszabadítja magát. Látta Jézus kezeit a keresztre kiterjeszt ve, azon áldott kezeket, amelyek áldást osztogattak és amelyeket oly sokszor nyújtott ki a szenvedők meggyógyítására. Most kalapácsot és szegeket hoztak, és amikor a nagy, durva szegek átjárták gyenge húsát és odaerősítették Őt a keresztre, a lesújtott tanítványok aléltan vezették el Jézus anyját a kegyetlen jelenet színhelyéről.
Jézus nem hallatott zúgolódó panaszt. Arca sápadt és fenségesen nyugodt maradt, de homlokán verítékcseppek jelentek meg. Nem akadt könyörülő kéz, hogy letörölje homlokáról a halál verítékét. A részvét és hűség szavai nem hangoztak el, hogy erősítsék emberi szívét. „A sajtót egyedül tapostam, és a népek közül nem volt velem senki.” (Ésa. 63:3) Miközben a katonák elvégezték félelmetes munkájukat, és Ő némán tűrte el a legélesebb fájdalmakat, a következő szavakkal imádkozott ellenségeiért: „Atyám! bocsásd meg nékik, mert nem tudják mit cselekszenek.” (Lk. 23:34) Krisztusnak ellenségeiért mondott imája magába zárta az egész világot, belefoglalt minden bűnöst, aki élni fog az idők végéig.
Miután Jézust a keresztre szegezték, több erős ember felemelte, és nagy erővel belelökték előre elkészített helyére, ami által a leggyötrelmesebb fájdalmakat okozták Isten Fiának. Majd ezután egy borzalmas jelenet játszódott le. A papok, főemberek és írástudók elfeledkeztek szent tisztségük méltóságáról és csatlakoztak a csőcselékhez a haldokló Isten Fiának gúnyolásában, mondván: „Ha te vagy a zsidóknak ama Királya, szabadítsd meg magadat!” (Lk. 23:37) Némelyek nevetve ismételték maguk között: „Másokat megtartott, magát nem bírja megtartani.” (Mk. 15:31) A templom méltóságviselői, a nyers, durva katonák, a keresztre szegezett gonosz rablók és a sokaság között levő aljas, kegyetlen egyének mind egyesültek Isten fiának bántalmazásában.
A rablók, akiket Jézussal együtt feszítettek keresztre, hasonló fizikai fájdalmakat szenvedtek el, de csak az egyik keményedett meg és tanúsított kétségbeesett, kihívó magatartást fájdalmában. Átvette a papok gúnyolódó magatartását és e szavakkal csúfolta Jézust: „Ha te vagy a Krisztus, szabadítsd meg magadat, minket is.” (Lk. 23:39) A másik gonosztevő nem volt megkeményedett bűnöző. Amikor hallotta bűntársának gúnyolódó szavait, e szavakkal dorgálta meg őt: „Az Istent sem féled-é te? hiszen te ugyanazon ítélet alatt vagy! És mi ugyan méltán; mert a mi cselekedetünknek méltó büntetését veszszük: ez pedig semmi méltatlan dolgot nem cselekedett.” (Lk. 23:40–41) Ekkor, amint szíve Krisztushoz fordult, mennyei világosság áradt lelkébe. Az összeroncsolt, kigúnyolt, kereszten függő Krisztusban felismerte Megváltóját, egyetlen reménységét, azért alázatos hittel fordult Hozzá: „Uram, emléban felismerte Megváltóját, egyetlen reménységét, azért alázatos hittel fordult Hozzá: „Uram, emlékezzél meg én rólam, mikor eljössz a te országodban! És monda néki Jézus: Bizony mondom néked ma: velem leszel a paradicsomban.” (Lk. 23:43.)
Az angyalok csodálkozással szemlélték Jézus végtelen szeretetét, aki a legrettenetesebb lelki és testi gyötrelmek közepette is csak másokra gondolt, és hitre buzdította a bűnbánó bűnösöket. Mialatt életét halálra adta, a halálnál is erősebb szeretetet tanúsított az emberiség iránt. Sokan, akik tanúi voltak a kálváriai jelenetnek, később ezáltal alapozódtak meg Krisztus hitében.
Jézus ellenségei türelmetlenül, reménykedve várták halálát. Azt képzelték, hogy azon esemény örökre elhallgattatja majd isteni hatalmának és rendkívüli csodáinak hírét. Azzal áltatták magukat, hogy akkor majd nem kell félniük befolyásától. Az érzéketlen, durva katonák, akik Jézust keresztre feszítették, ruháit elosztották maguk között, azonban versengés támadt köztük egy varrás nélküli ruha miatt. Végül sors útján döntötték el a kérdést. Az ihletett ige évszázadokkal előre leírta e jelentet megtörténte előtt: „Mert ebek vettek körül engem, a gonoszok serege körülfogott; átlyukasztották kezeimet és lábaimat… Megosztoznak ruháimon, és köntösömre sorsot vetnek.” (Zsolt. 22:17, 19)
A fiúi szeretet tanítása
Jézus tekintete végigfutott a tömegen, amely összegyűlt halálának szemlélésére és meglátta a kereszt lábánál anyját, Máriát, akit János támogatott. Mária visszatért a rettenetes jelenet helyére, mert nem volt képes tovább távol-maradni fiától.
Jézus utolsó tanítását a fiúi szeretetről adta. Anyjának bánattól lesújtott arcára, majd Jánosra tekintve így szólt anyjához: „Asszony, ímhol a te fiad.” (Jn. 19:26) Majd tanítványához fordult: „Ímhol a te anyád!” (Jn. 19:27) János megértette Jézus szavait és a rá bízott szent megbízatást.
Azonnal elvezette Krisztus anyját a kálváriai félelmetes jelenettől. Attól az órától fogva gondot viselt róla, mert kötelességének tartotta, azért otthonába fogadta őt. Jézus fiúi szeretetének példája elhomályosulatlanul ragyog elő a századok homályából. Jézus legnagyobb szenvedéseiben sem feledkezett meg anyjáról, hanem minden szükségletéről gondoskodott jóléte érdekévedéseiben sem feledkezett meg anyjáról, hanem minden szükségletéről gondoskodott jóléte érdekében.
Krisztus földi küldetését most már majdnem befejezte.
Nyelve kiszáradt, azért így szólt: „Szomjazom.” Ekkor bemártottak egy szivacsot ecetbe és epébe, és felkínálták Neki, hogy igyon, de visszautazom.” Ekkor bemártottak egy szivacsot ecetbe és epébe, és felkínálták Neki, hogy igyon, de visszautasította. Az életnek és dicsőségnek Ura meghalt az emberiségért való váltságul. A bűnnek érzete – amely rá hozta Isten haragját, mint az ember megtestesítőjére – tette oly keserűvé a poharat, amelyet kiivott, hogy meghasadt tőle Isten Fiának szíve.
Mint az emberiség megváltójára és kezesére ráhelyezték Krisztusra az emberek bűneit. A törvényszegő bűnösök közé sorolták, hogy megválthassa őket a törvény átkától. Ádám minden korszakban élő leszármazottainak bűne ránehezedett lelkére. Isten haragja és a bűntől való viszolygás rettenetes megnyilvánulása rémülettel töltötte el Isten Fiának szívét. Amikor Isten elfordította tőle tekintetét ebben az órában, ez a legrettenetesebb gyötrelmet jelentette számára, és olyan szomorúság járta át bensőjét, amelyet ember sohasem képes teljesen átérezni.
Isten Fia minden fájdalmat elszenvedett a kereszten.
A fejéről aláhulló vércseppek, kínszenvedésének és testének vonaglásai, amelyek gyötörték; a kimondhatatlan gyötrelmek, amelyek átjárták lelkét, amikor Atyja elfordította tőle arcát, figyelmeztetés az emberekhez: „Az irántad való szeretetből engedte meg Isten Fia, hogy ezeket a szörnyű bűnöket ráruházzák. Teérted törte meg a halál hatalmát, és nyitotta meg az Édennek és a halhatatlan életnek kapuját. Ő, aki hatalmának szavával lecsendesítette a dühöngő tengert, és a tajtékzó habokon járt, aki megreszkettette az ördögöket, érintésére eltűntek a betegségek, feláldozza magát a kereszten, és meghozza végső áldozatát az emberiségért.
Sátán heves kísértéseivel gyötörte Isten fiának szívét. A bűnt, amely oly gyűlöletes volt előtte, ráhelyezték, úgyhogy végül sóhajtozott és roskadozott súlya alatt. Nem csoda, hogy emberi természete megremegett ebben az órában. Az angyalok ámulva szemlélték Isten Fiának kétségbeesett halálküzdelmét, lelki gyötrelmét, amely sokkal nagyobb volt testi fájdalmainál, úgyhogy a testi fájdalmakat a lelki gyötrelmei miatt alig érezte. A mennyei sereg eltakarta arcát a félelmetes látvány elől.
A lélektelen természet is kifejezte együttérzését megbántott, haldokló Teremtője iránt. A Nap nem akarta szemlélni e félelmetes jelenetet. Fénylő sugarait – amelyek délben még megvilágították a földet, úgy tűnt fel – mintha hirtelen kioltották volna.
Teljes sötétség borította a keresztet és egész földet, úgy tűnt fel – mintha hirtelen kioltották volna. Teljes sötétség borította a keresztet és egész környékét, mint egy gyászlepel. A sötétség teljes három óráig tartott. A kilencedik órában a rettenetes sötétség eltűnt az emberek elől, de még mindig palástként burkolta be a Megváltót. A haragos villámok úgy látszottak, mintha rá irányulnának, amint ott függött a kereszten.
Ekkor Jézus hangos szóval kiáltott fel:
„Élói, Élói! Lamma Sabaktáni?”vagyis,
„Én Istenem, én Istenem!miért hagytál el engemet?”
Jézus elvégeztetett
A nap néma csendben várta ennek a félelmetes jelenetnek a végét, majd újra felragyogott, de a keresztet sűrű sötétség burkolta. Később a homály hirtelen eloszlott a keresztről, és Jézus hangja úgy zengett, mint a harsonáké: „Elvégeztetett!” (Jn. 19:30), „Atyám, a te kezeidbe teszem le az én lelkemet.” (Lk. 23:46). Ekkor fény ragyogta körül a keresztet, és a Megváltó arca oly dicsőségben ragyomet.” (Lk. 23:46). Ekkor fény ragyogta körül a keresztet, és a Megváltó arca oly dicsőségben ragyogott, mint a Nap. Majd fejét lehajtva, meghalt.
Abban a pillanatban, amikor Krisztus meghalt, a papok a kárpit előtt szolgáltak, amely a szentélyt elválasztotta a szentek szentjétől. A föld rengett alattuk, és a templom kárpitját – a vastag, díszes függönyt, amelyet évenként megújítottak – a tetejétől az aljáig kettéhasította ugyanaz a vértelen kéz, amely Belsazár palotájában felírta a falra az ítélet szavait.
Jézus addig nem áldozta fel életét, amíg el nem végezte a munkát, amelyért jött, azért utolsó erejével kiáltotta: „Elvégeztetett!” Az angyalok örvendeztek, amikor e szavakat kimondta, mert győzelmeivel kiáltotta: „Elvégeztetett!” Az angyalok örvendeztek, amikor e szavakat kimondta, mert győzelmesen végrehajtotta a megváltás magasztos tervét. Öröm töltötte be a mennyet, hogy Ádám gyermekei engedelmes életük által most már feljuthatnak Isten színe elé. Sátán vereséget szenvedett, és rádöbbent, hogy országát elvesztette.
Jézus temetése
Jánost nyugtalanította az a gondolat, hogyan helyezzék nyugalomra szeretett Mesterének testét. Megborzongott arra a gondolatra, hogy durva, érzéketlen katonák nyúlnak majd hozzá és temetik el. Tudta, hogy nem nyerhet engedélyt a zsidó hatóságoktól, és Pilátustól is csak keveset remélhet. De ezen sürgető szükség idején előlépett Arimathiai József és Nikodémus. Mindketten tagjai voltak a szanhedrinnek, a zsidó tanácsnak, és ismerték Pilátust. Mindketten gazdag és befolyásos emberek voltak. Elhatározták, hogy Jézus tetemét tisztességesen eltemetik.
Arimathiai József bátran elment Pilátushoz, és elkérte Jézus holttestét, hogy eltemesse. Ekkor Pilátus hivatalosan elrendelte, hogy Jézus testét adják át Józsefnek. Mialatt János aggódott és bánkódott szeretett Mesterének szent földi maradványai miatt, addig Arimathiai József visszatért megbízatásával a kormányzótól, és Nikodémus bízva József sikerében, kb. 100 font (45 kg) myrrha és aloe keverékével tér vissza. Jeruzsálemben a legelőkelőbb egyén sem részesülhetett volna halálában nagyobb tisztelettel tér vissza.
Jézus testét saját kezükkel, gyengéden és tisztelettel vették le kínzóeszközéről. Részvétük könnyei sűrűn hullottak Jézus szétroncsolt alakjára, amelyet megfürdettek és megtisztítottak a vértől. Józsefnek volt egy új, sziklába vágott sírja, amelyet a maga részére tartott fenn, ezt készítette elő Jézus számára, mivel közel volt a Kálváriához. A testet Nikodémus bebalzsamozta, gondosan begöngyölte egy vászonlepedőbe, és a három tanítvány (József, Nikodémus és János) elvitték a drága terhet a sírba, ahol még sohasem feküdt ember azelőtt. Ott kinyújtották összetört végtagjait, és összekulcsolták összeroncsolt kezeit a mellén, amelyben szíve már megszűnt dobogni. A galileai asszonyok is közeledtek, hogy megnézzék, mindent megtettek-e, amit csak lehetséges megtenni szeretett Tanítójuk élettelen testével. Ekkor látták, hogy a nehéz követ ráhengerítették a sír szájára, és Isten Fia nyugalmat talált. Az asszonyok ott időztek a keresztnél és Jézus sírjánál is.
Habár a zsidó főemberek keresztülvitték démoni tervüket, és megölték Isten Fiát, félelmük azonban nem szűnt meg, és Krisztus iránti féltékenységük sem múlt el. A kielégült bosszú öröme összegyűlt bennük az attól való félelemmel, hogy a József sírjában pihenő Jézus feléled, ezért „egybegyűltek a főpapok és a farizeusok Pilátushoz, ezt mondván: Uram, emlékezünk, hogy az a hitető még életében azt mondotta: Harmadnapra föltámadok.
Parancsold meg azért, hogy őrizzék a sírt harmadnapig, ne hogy az ő tanítványai odamenvén éjjel, ellopják őt és azt mondják a népnek: Feltámadott a halálból; és az utolsó hitetés gonoszabb legyen az elsőnél.” (Mt. 27:62–64) Pilátus ugyanúgy nem szívesen vette volna, mint a zsidók, hogy Jézus feltámadjon hatalommal, hogy megbüntesse bűneikért azokat, akik megölték Őt, azért egy csapat római katonát rendelt a papok parancsnoksága alá. Így szólt: „Van őrségetek, menjetek, őriztessétek, amint tudjátok. Ők pedig elmenvén, a sírt őrizet alá helyezték, lepecsételvén a követ, az őrséggel.” (Mt. 27:65–66)
A zsidók felimserték annak előnyét, hogy őrséggel őrizzék Jézus sírját. Lepecsételték a sírját elzáró követ, hogy senki se zavarhassa meg anélkül, hogy ki ne derüljön, és minden óvintézkedést megtettek követ, hogy senki se zavarhassa meg anélkül, hogy ki ne derüljön, és minden óvintézkedést megtettek a tanítványok ellen, hogy valami csalást ne követhessenek el Jézus testével.
De minden tervük és óvintézkedésük csak azt szolgálta, hogy Jézus feltámadásának diadalát annál teljesebbé tegye, és annál jobban megalapozza az igazságot.