Majtényi László: Orbán hatalma rendkívül törékeny – ennek ellenére nehéz lesz megdönteni ellenzéki győzelem ellenére is

– Sok alkotmányjogász még nem szólalt meg. A mostani viták középpontjában álló Vörös Imre esszé 2012-ben jelent meg, Államcsínytevők címmel. Az abban olvasható helyzetleírással teljesen egyetértek, akkor is egyetértettem, noha az államcsíny kifejezést én nem használtam, de ez csak stiláris különbség. Annak a leírása, hogy miként épült ki a Nemzeti Együttműködés Rendszere, hogy miként fogadta el a Fidesz az alaptörvényét, és az milyen rettenetes hibáktól szenved, és hogy mennyi hazudozás kísérte a történetét, valamint hogy az elfogadásával milyen korlátozás nélküli hatalom jött létre, nagyon is pontos, és ennek feltárásában Vörös Imrének múlhatatlan érdemei vannak. 

Visszatérünk még erre a kérdésre, de az sejthető volt, hogy egy ilyen hatalmi rendszer kiépítésére készül a Fidesz?– Nem, olyannyira nem, hogy amikor Orbán Viktor a 2010-es választások utáni sajtótájékoztatóján bejelentette a győzelmet, kifejezetten azt állította, hogy nagy alkotmányos változásokra nem kell számítani. Aztán, pár hét elteltével, már arról beszélt, hogy ő a választóktól új alkotmány elkészítésére kapott felhatalmazást, illetve, hogy alkotmányozó nemzetgyűlésként működjenek. Tegyük hozzá, hogy a Fidesz akkor a leadott szavazatok valamivel több, mint felét kapta meg, a választásra jogosultaknak pedig harmada állt ki mellettük. Később még azt is nyilatkozta Orbán, hogy ő ezt a tervét már a két választási forduló között nyilvánosságra hozta, vagyis az emberek ennek tudatában szavaztak, ami egyáltalán nem volt igaz. Mellesleg az egyébként ritkán megszólaló Sólyom László is adott akkoriban egy nyilatkozatot, és azt mondta, hogy az alkotmányozás nem egy tört szám kérdése, azaz önmagában a kétharmados többség nem ad felhatalmazást az alkotmányozásra. Annak ugyanis feltétele a többség és az ellenzék együttműködése. És azt is mondta, hogy nem volt nyilvános, titokban készült, az ellenzéket teljesen kihagyták az előkészítésből, sőt, magának a parlamentnek is csak formális szerep jutott. 

– Van egy izgalmas variáció, amelyet Vörös Imre és az ő nyomán például Elek István vetett fel, amely lényege szerint az alaptörvényből olvasható ki és a hatalom kizárólagos birtoklásának tilalmából indul ki. Az alaptörvényben ez úgy szól, hogy mindenki jogosult ellenállni azoknak a törekvéseknek, amelyeknek a célja a kizárólagos hatalomgyakorlás. Erre érzékelteti Vörös Imre és mondja Elek, hogy amikor megtörténik a hatalom kizárólagos birtoklása, akkor az erőszakon kívül minden eszköz megengedhető a jogállam helyreállítása érdekében. 

– De mik ezek az eszközök? 

– Ebben a kétharmadosított országban brutálisan megnövekedett nem csupán a kétharmados törvények folyamatosan szaporodó száma, hanem az egyéb kétharmados döntések aránya is. Erre a válasz, hogy akkor feles törvényekkel, aktusokkal is hatályon kívül lehet helyezni a jogállamot elpusztító döntéseket. Ezzel viszont az a gond, hogy túllép a legalitás követelményén, amely legalitás egyébként az összes magyar alkotmányos forradalmat jellemezte; a király által szentesített 1848-as áprilisi törvények, a József főherceg által kinevezett Károlyi-féle őszi rózsás forradalom, és történelmi különlegességként, az ’56-os forradalom – élén Nagy Imrével – sem nélkülözte a legalitást. Mindebből természetesen nem következik, hogy ennek mindig így kell történnie, de talán nem mellékes, hogy a magyar történelemben a forradalom rendszerint a legalitás talaján mozgott. Ami most van, az még a világtörténelemben is páratlannak nevezhető, és az alkotmányosság történetében ugyancsak különleges. Annak a radikális megoldásnak, hogy veszünk egy nagy levegőt és „tiszta lapot” nyitunk, vannak veszélyei. Ez nem jelenti azt, hogy az általam pártolt megoldás kevésbé radikális lenne, pusztán arra hívnám fel a figyelmet, hogy a másik változatnak milyen kockázatai vannak. 

– Milyenek? 

– Képzeljünk el egy olyan helyzetet, hogy minimális többsége van a mostani ellenzéknek a parlamentben. Önmagában felfedezhető némi kognitív disszonancia abban, hogy Orbán autoriter rendszerének szabályai szerint, az ő választási szervei fogják kihirdetni a győztest, ők ellenőrzik a választás tisztaságát. Ezzel szemben, persze felhozható, hogy egyenlőtlen pályán folyik a verseny, amelynek szabályait nem a demokraták írták; Tóka Gábor szerint például 3.5 százalékkal több szavazatot kell szereznie az ellenzéknek, és ez is még talán csak a döntetlenhez vagy a minimális győzelemhez elég. A választási rendszer eleve elképesztően egyenlőtlen, lehetővé tette azt, hogy 43,5 százalékkal(!) lehetett kétharmadot szerezni. Ez persze következik abból, hogy az egyik oldalon egységes párt állt fel, míg a másik oldal rendkívül tagolt. A választási szakértők azonban kimutatták, hogy ha két párt, vagy pártszövetség áll egymással szemben, akkor az aránytalan rendszer hirtelen arányossá válik. Ilyen körülmények között viszont a kétharmad elérése szinte lehetetlen, csak egy politikai földcsuszamlás eredményeképpen jöhet létre. Ennek viszont ma semmi jele nincs. Ilyen körülmények között viszont felvetődik az a gond, hogy a helyzet nem hasonlítható-e az egy lépéses sakkozó problémájához?

– Mire gondol? 

– Ne felejtsük el – és innen indultunk ki –, hogy minimális győzelmet arat a mai ellenzék, hogy piacgazdaság és szabad mandátum van Magyarországon. Ez nem zárja ki azt a lehetőséget, hogy akadnak majd olyan helyzetek, amelyekben akadnak olyan ellenzéki képviselők, akiknek szabott áruk van, azaz adott esetben megvásárolhatók. Orbán Viktor zakózsebében, a zsebpiszok mellett, mindig akad néhány milliárd forint, de akár – ehhez képest – bagóért is meg tud vásárolni egy-két képviselőt. Adott esetben – ezt ugye Márki-Zay vetette fel – zsarolni is lehet őket. De tegyük ezt félre, induljunk ki abból, hogy megvan a néhány fős többség és morálisan is összetart az új parlament demokratikus oldala. Hozzáteszem, hogy ennek a koalíciónak egyetlen értelmes célja lehet – ne felejtsük el, hogy ebben a koalícióban a tűz és a víz van együtt –, szóval itt egy cél lehet: az önkényuralom felszámolása. Más politikai célra egy ilyen koalíció nem tud létrejönni. Vagyis a feladat az – más nem is lehet, mint egy – szabad, demokratikus ország létrehozása, amelyben egy idő után újra elkezdődik a politikai verseny. De nézzük, mi is a kockázat? Ugye azt tudjuk, látjuk, tapasztaljuk, hogy az Orbán-rendszer megszerezte a gazdasági és politikai hatalom legfontosabb pontjait, az Alkotmánybíróságtól, a Számvevőszéken keresztül mindent, a közművekig, az energiaszolgáltatókig, az egyetemekig. Ez, kétségtelenül, némiképp magyarázza az unortodox lépéseket, ugyanakkor kétségessé is teszi őket. Képzeljük el, hogy a feles többség kijelenti: az AB-t nem tekinti alkotmánybíróságnak. De az persze tovább működik és nagy gyorsasággal  alkotmányellenesnek minősíti, meg is semmisíti az új országgyűlés lépéseit. Vajon, egy ilyen helyzetben, kihez fognak igazodni a közigazgatás, az állami intézményei? Milyen hatalmi helyzet alakul ki ilyenkor? Vajon nem hasonlítható-e az 1905-ös Darabont-kormányéhoz, amely mögött csak a király tekintélye állt, ám az ország nem engedelmeskedett? A közigazgatás nem fogadta el a kormányt, ezért teljes hatalmi vákuum alakult ki. Amikor tehát erről beszélek, akkor ennek a taktikának a veszélyeire kívánom felhívni a figyelmet. A jogászi gondolkodásban nagyon erős ez a legalitási elem. Jakab András, aki elismert, konzervatívnak mondott alkotmányjogász, nemrégiben adott egy interjút, amelyben a kiszervezett államot ugyanolyan határozottsággal utasítja el, de arra kérdésre, hogy miként lehet ez ellen fellépni, azt a választ adja, hogy ha nem foglalták volna törvénybe, akkor bűncselekmény lenne, így azonban nincs mit tenni ellene. Ez a tipikus jogászi válasz, miközben én is azt gondolom, hogy semmiképpen nem lehet belenyugodni ebbe a helyzetbe.

– És önnek mi a megoldása?

– Április 27-én történt a magyar parlament fekete keddje, de szívesebben nevezném a Mindenlopás Napjának. Ekkor az Orbán-kormány fogta magát, miután beleírta az alaptörvénybe, elfogadott 18(!) törvényt a közérdekű vagyonkezelő alapítványokról, amellyel teljesen új helyzetet hozott létre. Egy olyan helyzetet, amit egyfelől úgy jellemeznék, hogy kiépített egy totális államot, másfelől pedig végrehajtott egy államtalanítási programot. Ez utóbbi azt jelenti, hogy azt a szervező funkciót, amely a modern állam egyik legfontosabb feladata, és az egészségügyet, az oktatást, valamint az állam ellenőrző szerepét nagyrészt kivonta a következő kormány hatásköréből. Végrehajtott tehát ezen a kedden egy pszeudo-magánosítást, ami valójában nem nevezhető magánosításnak, mert egy fillér magántőke sincs benne. Ezzel szemben létrehozott egy második államot olyan irányítási mechanizmussal, hogy abba rajta kívül senkinek semmilyen beleszólása ne lehessen, azaz amit a választási vereség után is kézben tarthat. Olyan kuratóriumokat nevezett ki Orbán, amelyek nagyobbrészt nyilvánvalóan inkompetensek, de az ő rendszerének kegyeltjei, kiszolgálói. Ez a lépés az evolúciós rendszerváltás lehetségességét, fokozatosságát valószínűleg zárójelbe teszi. Közben semmit nem lehet tudni, hogy pontosan mit tesz majd Orbán. Nem köti az orrunkra, az is megeshet, hogy előrántja a 2006-ban lebegtetett megoldást, ha rosszul áll a szénája, akkor nem is ő maga indul miniszterelnök-jelöltként.  Ezt ugyan szinte elképzelhetetlennek tartom, de sok minden megeshet még. 

– De mégis: mi a lehetséges kiút?

– A kétharmados győzelem persze a dilemmákat azonnal megoldaná, de ma ez nem reális. Sokan vannak, akik azt állítják: ha feles többséget ér el az ellenzék, úgy nem is érdemes nyerni. Ez szerintem nagy butaság. Leginkább arra van a kiút, amit alkotmányos forradalomnak szoktak nevezni. Halmai Gábor vetette ezt fel, bár nem tisztázta, hogy pontosan mit ért itt és most alkotmányos forradalom alatt. Azt nyugodtan kijelenthetjük: alapvető társadalmi átalakításra van szükség. Elképzelhető egy olyan forgatókönyv – feltéve, hogy az ellenzék nyer –, amikor a győztes koalíció elfogad egy olyan ünnepélyes nyilatkozatot, amely tartalmában a szabad, demokratikus Magyarország képét rajzolja fel, és bejelenti, hogy az új kormány rövid távú célja ennek megvalósítása. Feles győzelem esetén is lépni kell. Lépni kell, mert ez a hatalom – mármint Orbáné – rendkívül törékeny. Addig él, amíg a miniszterelnök lekötelezettjei őt továbbra is győztesnek tekintik. Abban a pillanatban, amikor ennek a csoportnak a hite meginog Orbán túlélő képességében, leszakadnak róla. Mert, minden ellenkező állítással szemben, ez nem egy értékközösség, hanem a megszerzett vagyon és a további gyarapodás lehetősége tartja őket össze, nem a közös világnézet. Vereség esetén a hit meginog Orbánban, és ekkor még fontosabbá válik, hogy az ellenzék ne arra törekedjen, hogy éppen csak nyerjen. Muszáj a jelentős győzelemre törekedni, mert az teljesen más politikai klímát hoz. És nem szabad elfelejteni, hogy noha mindent megpróbáltak kilopni a költségvetésből, azért az állami büdzsé az új kormány kezében lesz. Még akkor is, ha a Költségvetési Tanács, a fideszes tagjaival a költségvetés elfogadásánál keresztbe tehet. Például a rendőrség és a Nemzeti Adó- és Vámhivatal, a Bűnügyi Főigazgatóságával együtt rengeteg állami hivatallal az új adminisztráció kezébe jut. Lehet azonnal csatlakozni az Európai Ügyészséghez, lehet hirdetni néhány népszerű programot, magában az alkotmányosságban is. És el lehet indítani egy nyilvános alkotmányozást is. Összességében tehát meg lehet teremteni egy új társadalmi klímát. Ez azért is fontos, mert a siker egyik eleme, hogy az utcának a demokratikus erők kezében kell lennie. 

– Ezt hogy érti?

– Az alkotmányos forradalom egy alapvető társadalmi átalakulást jelent. Hogy ez miként fog lezajlani, azt nem tudjuk, de az utca támogatása nélkül ezt nem tartom esélyesnek. 

– Azt mondja, hogy a jogállami megoldásokról szóló vita jó és kell, de vajon meddig? Már nincs egy év a választásokig… És addig nem csak a győzelem esélyét kell elhitetni a választókkal, hanem azt is, hogy kormányozni is képesek lesznek. 

– Igen, a vitát folyamatosan fenn kell tartani; a helyzet mindenképpen képlékeny lesz. Annál is inkább, mert nem tudjuk, mi történik egy hónap múlva. Aki tehát meghatározott forgatókönyvben gondolkodik, az tévedni fog. A vitát azonban két ponton biztosan le kellene zárni: az egyik pont az, hogy az ellenzéki összefogásnak egyetlen célja van, ebből kell kiindulni: az alkotmányos jogok, a szabadság helyreállítása. Ellenkezőleg ez csak egy lázongás lenne egy nem szeretett vezető ellen. A másik pont pedig az, hogy elhalkuljanak azok a hangok, amelyek szerint nem is érdemes nyerni. Stratégiákon kell gondolkodni, hogy mit lehet adott esetben a kis többséggel csinálni. Azt az alkotmányos forradalmat tartom esélyesnek, amelyet én is csak nagyjából írtam most körül.