Két héttel Orbán Viktor 2002-es választási veresége után hangzott el, természetesen az ő szájából, és a céljának megfelelően végképp kettétörte vele az országot. A haza pedig valóban nem is került ellenzékbe, csupán ő és a pártja. Viszont megkaptak mindent, ami egy demokráciában az ellenzéknek jár.

A köztévé és az MTI nem hallgatta el őket, nem tettek úgy, mintha nem is lennének. Nekik voltak alkotmánybíráik, az ő embereik ott ültek a különféle kuratóriumokban, bizottságokban, az őt váltó miniszterelnöknek lehetett kérdéseket feltenni… és még kordont is bonthattak, törvénytelenül és sajnos büntetlenül.

Most ismét választás volt, és 12 év Fidesz-uralom után időszerű ekképp átírni Orbán egykori lázító és szörnyű sebeket okozó mondatát:

Az ellenzék nem lehet hazátlan.

Mert ezúttal 2010 után valóban azzá vált. A fokozatosan autokráciába forduló rezsim elvett az ellenzéktől szinte mindent: az újságjait, rádióit, plakáthelyeit, intézményeit, a választási szabályok többszöri átírásával a választási esélyeit, a kétharmados törvényekkel és az Orbán zsoldjában álló legfőbb ügyésszel az igazságossághoz, méltányossághoz, de még a törvényességhez való jogait is.

Orbán Viktor alatt és miatt az ellenzéki szavazók virtuálisan hazátlanná váltak, elvégre a haza több mint állampolgárság és lakcím, a hazában nem érezheted kifosztva magad.

A minap az M1-en, az igaz szót egy évtizede ki nem ejtő propagandaadón Márki-Zay Péterről és Gyurcsány Ferencről mint a globalista, liberális, sorosiszta hálózatok roppant veszélyes ügynökeiről beszéltek, akik füstös, sötét, piszkos szobákban kötik meg becstelen alkuikat, hogy aztán valóságos Cipollaként port hintsenek a megtévesztett választók szemébe.

Ezt is megértük! A sztálinizmusban fogant ötvenes évek hisztérikus hangja és nyelve az EU-tag Magyarországán! Ekkora pánikrohamot váltott ki a miniszterelnök-jelölt választás. Érthető. Talán nem kellett volna lerombolni a szabad sajtót, a jogrendet, nem kellett volna falhoz szorítani a társadalmat.

Nem kellett volna „speciális jogállású”, azaz érinthetetlennek szánt magánalapítványokba kiszervezni sokezermilliárdnyi köztulajdont. És akkor Orbán Ráhelnek sem kellett volna sürgősen elhagynia az országot, férjestől, gyerekestől. Na igen, túl jól sikerült az a sajátlábon állás.

De számtalan más dolgot sem kellett volna megtenni. Kizárólagos hatalomra törni, az erőforrásokat tizedrangú dolgokra: futballra, kastélyokra, templomokra pazarolni, a jogrendet a lopáshoz és a büntethetetlenséghez igazítani, minden gigaberuházást titkosítani, mindent bekeríteni és mögé költözni, folyton Moszkvába és Pekingbe rohanni, onnan utasításokkal hazatérni.

Nem kellett volna olyan megátalkodottnak és korlátoltnak lenni, az államháztartást magánkasszának tekinteni, az ellenzéki önkormányzatokat büntetni, az erkölcsi fékeket teljesen kikapcsolni, és akkor most nem kéne hisztériázni és az ezernyi hazugságot egyre újabbakkal és még nagyobbakkal tetézni.

„Hazának mindig olyankor nevezi magát az állam, amikor
tömegmészárlásra készül”, mondja Dürrenmatt.

Ezt ugyan megúsztuk, de semmi mást. A jövő április nagy kérdése ezért, hogy marad-e az ellenzék tovább hazátlan. És hogy Magyarország marad-e a „nemzeti kormány” által preferált primitív stadionország, ezernyi súlyosabbnál súlyosabb anomáliával, vagy idővel egy más, jobb minőségű ország lesz.

A lét és nemlét pereméről visszatáncolt ellenzéknek az előválasztás fényes sikerével és a nem várt győztes Márki-Zay Péter személyével sikerült megteremtenie ehhez a reményt és az esélyt.

Délután, az Andrássy út városligeti felén, az ’56-os megemlékezés színpadán ott állt MZP mellett Dobrev Klára, az előválasztás másik „felfedezettje”. Két tehetséges ember. Az Andrássy út másik végében pedig a megkopott, megunt diktátor fogja elpattogtatni ócska, régi trükkjeit, molyrágta közhelyeit, rágalmait.

Nekem az általa létrehozott Magyarországról szólt Orwell regénye, az 1984, amikor pár éve újraolvastam. Minden sora, minden oldala, alakjainak minden rejtett és kimondott gondolata.

 

„Derült, hideg áprilisi nap volt, az órák éppen tizenhármat ütöttek”,
így indul a regény.

Nem számít, milyen lesz az idő most áprilisban, akár jégeső is eshet,
lehet koromfekete az ég, csak végre üssön az ő órája.