Pár dolog dereng csak a NER előttről. Első osztályos voltam 2006 őszén, pár héttel évnyitó után rendkívüli szülőit kellett összehívni, mert a gyerekek „tüntettek” az udvaron. A focipálya körül meneteltünk, és skandáltuk, amiket az esti híradóban hallottunk: mondjon le, Gyurcsány takarodj.

Ha az emlékeim nem csalnak, fogalmunk sem volt arról, és nem is adták a szánkba otthon, hogy mi történik éppen. A történet megmosolyogtató, politikailag teljesen komolyan vehetetlen, de társadalmilag elgondolkodtató. Akkoriban leültünk a tévé elé a szüleinkkel, és ugyanazt a valóságot láttuk, még ha nem is feltétlen értettük.

Április 3-án már egy olyan korcsoport is választani megy, amely a teljes iskolai pályafutását, elsőtől tizenkettedikig a Nemzeti Együttműködés Rendszerében töltötte. Nekem még jutott egy anekdota, de tulajdonképpen egy cipőben járunk, és jár velük az is, aki ma a húszas évei közepénél tart.

Miközben a fejlődő nyugati világ egyre hasonlóbbá és egyenlőbbé válik, mi úgy nőttünk fel, hogy a szemünk láttára vágtak tönkre mindent, ami arra hasonlított. Jogállamot, szabad sajtót, szolidaritást és összetartást.

Orbán Viktor biztosra akart menni, hogy a csillogó szemű tizenévesekből kiégett húszasokat csináljon.

Persze, van egy magyar néplélek, amelynek egy része a szocializmusban maradt, és a mostani húszasok szüleinek sem volt elég példája a szép új világról, hogy azt átadja a gyerekeinek, még mielőtt a NER visszalökte az országot a szervilizmusba.

A kiégésnek vannak teljesen kézzelfogható részei.

Egy gimnazista napi hét-nyolc órát tölt az iskolában, otthon folytatja a tanulást, közben próbál esetleg sportolni, zenélni, barátokat szerezni. Egy magyarországi egyetemistának talán más a tantermi és otthoni tanulással töltött órák aránya, de rárakódik a munkavállalás, a karrierépítés és a saját lábra állás terhe.

A baj az, hogy a generációnknak egyetlen esélye sem volt megtanulni, hogy igenis van hatalma. 2010 óta minden erőfeszítésre cinizmus, minden bátor kiállásra hetykeség, minden összefogásra csalódás volt a válasz.

Orbán Viktor pontosan tudja, milyen a fiatalság. Gyűlöli az elnyomást, megkérdőjelezi a hatalmat, és ha nem is mindenki pofázik vissza a tanárainak és a szüleinek, magában folyamatosan hőbörög. Orbán Viktor a most felnövő generáció idejében vált azzá, ami ellen egykor, ugyanilyen korban, mindent egy lapra feltéve küzdött –

és nem akar más arcában saját magával szembenézni.

Orbán Viktor azt is pontosan tudja, hogy a szabad gondolat nem győzhető le, de a lelkesedés még a jó cél érdekében is le tud törni, ha folyamatos kudarccal kell szembenéznie. Az elmúlt 12 évben, talán a netadó és a NOlimpia kivételével mindannyiszor ugyanaz volt a forgatókönyv: ha kést szúrtak a demokrácia hátába, és az emberek élni akartak a hatalmukkal, hogy begyógyítsák a sebet, Orbán Viktor a szemükbe nézett, röhögött, és megforgatta a pengét.

A fiatalok pedig megkötözött kézzel nézték végig, ahogy meghurcolták a tanáraikat, kivéreztették a jövőjüket jelentő egyetemeket, ördögöt formáltak az elesettekből, és szájukra vették a meleg barátaikat. Nem azért, mert nem mentek volna utcára érte. Azért, mert nem volt értelme.

Ez azért is fájdalmas, mert a korosztály igenis politizál. Nem feltétlenül, vagy nem csak a szavazófülkékben. Ez az a generáció, amely állandó nyilvánosságban éli az életét a közösségi médián, és használja is a platformját. Az isten szerelmére, amikor Pumped Gabo azt írta ki, hogy a 70 milliárdos vadászati világkiállításból hatalmas Budapest Parádét lehetett volna szervezni, tökéletesen aláhúzta, hogyan vagyunk mindannyian politikai szereplők, akár van pártunk, akár nincs.

Beszélgetek több, hozzám hasonló korú emberrel, politizálóval és apolitikussal egyaránt, azt veszem észre, hogy elfáradtunk.
Belefáradtunk, kiégtünk, elegünk lett, megtanultunk vele együtt élni.

Azok az emberek, akikkel gimnáziumban még egy közösen felépített szebb jövőről álmodoztunk, mára más országokban élnek, és nem is terveznek hazajönni.

Azért lettem újságíró, mert hiszek abban, hogy a sajtó a demokrácia alapja – és azért Magyarországon, mert hiszem, hogy itt is. Hogyha limitált számú embert érek el közvetlenül, a gondolatok akkor is határtalanul terjednek és válnak beszédtémává. Hogy a számonkérés egyszer majd elszámoltatást jelent, és ha rosszak a hírek, a csalódottság konstruktív vitát nyit, mintsem apátiát szül.

De sokszor én is elfáradok, és érzem azt, hogy szélmalomharc az egész. 

Ilyenkor szoktam feltenni magamnak egy kérdést.

Ki fog hinni, ha én sem hiszek már?

A gyűlölet medrében folyó közéletben nem kötelességem hinni, hogy reális cél egy olyan társadalom, amit a politikai önkény nem tud hatalmi játszmák eszközévé tenni – mégsem tudom elengedni.

Merem hinni, hogy nem azért hiszek dolgokban, mert fiatal vagyok és naiv, hanem azért, mert amikor minden jel az ellenkezőjére mutat, akkor is van miért. És hiszek abban, hogy ez a hit a kulcsa annak, hogy a jövő magyar társadalma már ahhoz hasonlítson, amiben én szerettem volna felnőni.

Ez a cikk nem azért íródott, hogy arról panaszkodjak, milyen rossz újságírónak lenni, mert nem az. Nem is azért íródott, mert azt szeretném, hogy valaki erre vagy arra a pártra szavazzon.

Ez a választás számomra nem arról szól, hogy mire ébredünk április 4-én reggel, hanem egyetlen egy kérdésről:

ki fog hinni, ha MI sem hiszünk már?

Elképesztően fontos mérföldkő, hogy az első NER-generáció is szavazni megy.