Amerikai sora vesztette el türelmét Trump-Catilinával szemben, nem győzve kivárni még a jövő szerdát sem, amikor déli 12-kor végre távoznia kell a Fehér Házból. Megérthetően, utóvégre az alkotmányos rendet kellett félteni és megvédeni annak első számú őrétől.

Példátlan helyzet ez az Egyesült Államok két évszázados történetében. Egy választást vesztő, ráadásul az elnöki posztot betöltő személy nem hajlandó beismerni vereségét, új meg új ürügyekkel támadja meg a többszörösen ellenőrzött és rendben talált eredményt, hogy a végén ráuszítsa legvadabb híveinek tömegét a győztes jogosultságát megerősíteni összegyűlt törvényhozásra.

Mivel a hívek a közösségi médiában további hasonló akciókat helyeztek kilátásba, ekként az őket mozgósítani képes Trump két héttel ciklusa lejárta előtt szó szerint veszélyessé vált Amerika számára. Az (utódlási rangban harmadik) házelnök a vezérkarral tárgyalt az atomkockázatokról, s a tábornokok e héten közös közleményben tudatták a hadsereggel, hogy a Capitolium ostroma támadás volt a jogrend ellen.

A kongresszus mindkét házában többségbe került demokraták lóhalálában megszövegezték az alkotmányos vádiratot. Pelosi házelnök ultimátumban próbálta sürgetni Pence alelnököt az alkotmány (még soha sem alkalmazott) 25-ik kiegészítésének latba vetésére, tehát a feladatára alkalmatlan államfő eltávolítására.

Eközben se szeri, se száma nem volt az elnök lemondását követelő kifakadásoknak, nagytőkésektől és politikusoktól, s mind többen az elnök pártjából. A Capitolium ostromára reagálva a rangelső konzervatív lap, a The Wall Street Journal e legendás szavakkal zárta a Trump önkéntes távozását, mint a leggyorsabb megoldást sürgető vezércikkét: „Isten szerelmére, menjen!”

Mert azt nehéz lenne vitatni, hogy ez bizony puccskísérlet volt, hiszen egy elnökválasztás eredményének jóváhagyását akarta megzavarni, s vele a demokrácia alapját jelentő békés hatalomváltást. Némelyek szerint Trump és botcsinálta tanácsadói talán azt képzelték, hogy az alkotmányban január 6-ára kitűzött kongresszusi aktust legalább késleltetve jogi lehetőségük nyílna mégis eljutni a főbírósági döntéshez, ami az ősszel nem sikerült. Pedig az elnök ebben reménykedett, amikor októberben új tag beerőszakolásával teljesen a konzervatív oldalra billentette a testületet.

Betörve a kongresszus épületébe, törtek-zúztak, vascsövekkel támadva a capitoliumi rendőrökre. A Reuters fotósa, de mások is hallották a kiáltásokat, hogy „Akasszuk fel Pence-t!”, a két ház együttes, elektori listákat megerősítő ülését vezető alelnököt (a Capitolium-domb alján szabályos akasztófát is ácsoltak, lógó hurokkal). S persze nemcsak Pence-t, hanem Pelosi házelnököt is meg akarták találni, aki eleinte vonakodott menekülni, ám biztonsági emberei sietve őt is védett helyre tuszkolták (a kongresszusi épületeket alagutak is összekötik, amelyekben kisvasút viszi-hozza a politikusokat). Elképzelni is szörnyű, mi lett volna, ha valamelyiküket a csőcselék elkapja. A szélsőségesek internetes fórumain elemzők szerint a „megostromolni a Capitoliumot” kifejezés százezerszer (!) tűnt fel a január 6-át megelőző hónapban. Az ott folyó chatek arról szóltak, hogyan kell megbilincselni a törvényhozókat, s ami a lényeg: meghiúsítani az elektori jóváhagyást. S mindezt részletesen, a taktikát és a szükséges eszközöket megbeszélve. Méghozzá rendre tudatva egymással, hogy Trump elnök „parancsát” teljesítik majd.

Tudták tehát értelmezni a hozzájuk eljutó, könnyen megfejthetően „kódolt” elnöki üzeneteket, amelyekből eltüntethetetlen Trump uszító szerepe, bármennyire próbálták is tagadni azt amerikai és itthoni hívei. Nálunk a központi kormánylap egyik szerzője például magát nem zavartatva azt írta: „Az láthatóan senkit nem zavar, hogy Trump sose mondott olyat, hogy meg kell ostromolni a Capitoliumot”. Vélhetően nem hallotta, hogy az ostromlókat maga az elnök szólította fel: menjenek a Capitoliumra, s “harcoljanak pokolian”.

Megígérte, hogy velük tart, de inkább a biztonságos Fehér Házat választotta, ahol egy republikánus szenátor szerint “élvezettel” nézte a roham tévéközvetítését, emiatt hiába is hívogatták kétségbeesetten a kongresszusban rekedt párttársai. Zsebjogásza, a több tucat, választást vitató perben kudarcot vallott Giuliani előzőleg arra biztatta a tömeget, hogy “legyen ez párviadal”, mármint ami nem ment a tárgyalótermekben, azt döntsék el erővel.

Ebben várt „segítséget” az odaküldött tömegtől. Hiszen a híveit január 6-ára a fővárosba hívó twitter-üzenetében is erre utalt: “Be there. Will be wild” – legyetek ott, vad lesz. Ezért mondta a képviselőház rangban harmadik republikánusa, Liz Cheney, Bush alelnökének a lánya, hogy „nem kérdés: az elnök készítette fel a csőcseléket, az elnök tüzelte fel a csőcseléket, az elnök szólt a csőcselékhez. Ő gyújtotta meg a lángot”. 

Egy hajdani főbíró híres megfogalmazása szerint a szólásszabadság nem terjed ki arra, hogy zsúfolt moziban ok nélkül kiáltsuk: „tűz van”. S a Capitolium ostroma előtti gyűlésén Trump pontosan ezt tette. Ugyan mi mást gondolhattak volna a hamarosan ostromlók, ha magától az elnöktől hallják, hogy „nem tűrhetjük el a választás ellopását, országunknak elege van, nem tűrjük többé (…) Illegitim elnökötök lesz, s ezt nem engedhetjük, (…) pokolian harcolunk, mert ha nem tesszük, nem lesz országotok”.

Tehát a már hónapok óta a – nem létező, Trump által kitalált – „nagy csalás” és „országlopás” ellen harcra kész tömeget küldte rá a kongresszusra. S ez menthetetlen és kimagyarázhatatlan. Ahogy teltek a napok és kerültek elő új felvételek, videók, vagyis mind többet tudott meg az amerikai közélet az ostrom óráiról, észlelhetően nőtt a harag is. Hiszen egy magára adó amerikainak szinte elviselhetetlen a tudat, hogy e pokoli látvány mindenekelőtt az ország első emberének köszönhető. Hogy a választási vereségét elviselni képtelen ember kreált poklot az amerikai demokrácia jelképes főterén.

Noonan konzervatív élpublicista, aki egykor Reagan hatásos beszédeit írta, jól érzékeltette ezt: „Veszedelmes és azért kell alkotmányosan felelősségre vonni, mert minden jel arra vall, hogy (a hatalomból) kifelé tartva ledöntene még néhány oszlopot. S azt hiszem, Trump elnök most egyszerűen megérdemli a kivételes dicstelenséget, s a második impeachment kivételes dicstelenség. Remélem a republikánus párt nem mulasztja el e pillanatot. Mozdulniuk kellene.

Az impeachmentnek szerintem kétpártinak kellene lennie. Csak ez lenne az egyetlen módja történelmi elfogadottságának, megértésének és respektálásának, ha mindkét párt mondaná, hogy »többé nem«”. Sokat elárul erről a nagy többségnek elviselhetetlen tudatról, hogy a trumpista honlapok már másnap próbálták rákenni a felelősséget az Antifára, tehát a baloldalra.

Trump az ostrom idején is csak hosszas kérlelésre állt ki félszeg videóüzenetben a rend helyreállítása mellett (a világért sem mulasztva el a „tűrhetetlen választási csalás” említését és tudatva a – „nagy hazafiaknak” nevezett – ostromlókkal: „szeretünk titeket”, majd értesülések szerint meg is bánta ezt az alibiüzenetet). E héten kedden Trump (az ukrán ügyben bevetett szófordulatával) kötötte az ebet a karóhoz: nemhogy uszító volt az ostrom előtti beszéde, hanem „tökéletesen helyénvaló”. Viszont – papírról olvasva – ezúttal hozzátette, hogy megbékélés kell és higgadtság, a MAGA mozgalom jogtiszteleten alapul.

McConnell már az elektori testület decemberi döntése után állt el Trump mellől, amikor végre hajlandó volt megválasztott elnökként említeni Bident. S az ostrom előtti percekben a két ház közös ülésén kijelentette: „ha ezt a választást felül lehet írni pusztán a vesztes fél állításai alapján, akkor demokráciánk halálos spirálba kerül”.

Az ostrom után vágta a 2012-es republikánus elnökjelölt, a tavalyi impeachmentet a szenátusban egyedül megszavazó Romney kollégái szemébe: „ezt értétek el, barátaim”. Mármint, hogy hónapokon át tűrték Trump ténytagadását, mert rettegtek az elnök megbélyegző twittereitől. Immár azoktól nem kell, mert – a vészhelyzetre, arra a bizonyos zsúfolt mozira hivatkozva – sorra vették ki kezéből a fenyegetőző üzengetés eszközeit is.

A képviselőházi vádemelést már tízen is megszavazták, esztendeje egy sem. McConnell a The New York Times szerint úgy véli, talán az impeachment szabadíthatná meg legjobban a pártot túsztartójától. S vélhetően fohászkodik magában, hogy csak menne már!

error: Content is protected !!